Elmélkedések, gondolatok

 Sziasztok!

A kérdés leginkább arra irányul, hogy azoknak az embereknek, akik nap mint nap gyerekekkel foglalkoznak hol húzhatják meg azt a határt, amire még azt mondják, hogy jól van, ez még talán belefér, és hol van az amire azt mondja, hogy oké, eddig és nem tovább.

Sajnos ez a második olyan csütörtököm, amikor azzal találom magam szemben, hogy az érzelmeim kis híján elragadnak és talán felpofozok pár gyermeket, akik járnak hozzánk a délutáni klubra.

A múlt héten volt egy incidensem egy 17 éves SNI-s gyermekkel, aki enyhén szólva a fegyelmezésemre azzal reagált, hogy egy elég durva obcén jelzővel illetett, melyet természetesen nem tűrtem el, és emlékeztettem arra, hogy be kell tartani az alapszabályokat, és nem vagyok köteles eltűrni az effajta viselkedést, és ha ez nem sikerül, nem kötelező látogatnia a foglalkozásainkat, ezután megmutattam neki, hogy merre van a kijárat.

Az eheti incidensem ismét abból alakult ki, hogy azt az alapszabályt szegte meg 2 gyermek, hogy használunk trágár szavakat, és nem szövegelünk vissza a felnőttnek. Odáig eljutott a veszekedés, hogy éreztem magamon, ha nem hagyom abba azonnal, biztosan lecsavarok a kislánynak egy akkorát, hogy észhez térjen. 

Ezek alapján átértékeltem a viselkedésem, hogy valóban átlépték ezek a gyerekek azt a bizonyos láthatatlan határt, avagy csak én reagáltam le túlzottan a dolgokat. Majd rájöttem valamire:

1. Akik nap mint nap emberekkel bánnak szociálisabban általában sokkal érzékenyebbek, mint a többiek. Ez alapján sokkal több olyan dolgot elnézünk nekik, amit a társadalom többi tagja esetlegesen elítél.

2. Egy tanult és okos nőnek gondolom magam, és nem hiszem, hogy megengedhetné velem szemben egy kiskorú gyermek, hogy úgy beszéljen velem, mint egy utolsó jött menttel...

3. A közalkalmazotti fizetés alapján nem tudom azt mondani, hogy el kell tűrnöm bárminemű atrocitást, ami ér, mert ez a pénzösszeg nem fogja be a számat az tuti....

Úgyhogy összegezve a dolgokat azt gondolom, hogy igenis joggal kérhetem ki magamnak az effajta viselkedést, azonban sosem mehetek el addig bármennyire is feldűhítenek, hogy bármelyikre is kezet emeljek, maximum akkor, ha egyértelműen fizikailag akar bántalmazni valamelyikük...

Ha az ember valakit szeret, akkor mire képes érte? képes félretenni büszkeségét csak azért, hogy szerelmét megtartsa és ezzel megalázkodjon a másik előtt, avagy a büszkeség és a hiúság feljebb való mindennél és mindenkinél?

A minap erről elmélkedtem...vajon mit vagyunk hajlandóak megtenni a szerettünkért...ha ezt kérdem mindenki azt vágná rá rögtön, hogy bármit! Nah igen mondani persze mindig mindent sokkal könnyebb, mint megtenni...

Vajon hol van a határ, amikor két ember (két makacs ember) azt mondja,- de elég ha csak az egyik - hogy jól van, szeretlek és magamra vállalok bármit azért, hogy ne veszítselek el...és felvállalok olyan hibát is, amit nem követtem el, és igen bármibe belemegyek, csak ne hagyj el....mert fontos vagy nekem, és szeretlek...

Már találkoztam ezzel...nem mondom, hogy ártatlan vagyok:D persze nekem is megvannak a hülyeségeim és rohadtul makacs tudok lenni, de igyekeztem csak addig játszani ezt, amíg tudtam, hogy nem lesz belőle nagyon nagy baj...egészen mostanáig...

elkövettem eddig azt a hibát, hogy folyton én voltam azaz egy, aki képes volt félretenni a büszkeségét, és megalázkodtam, és felvállaltam mindent, csakhogy megtartsam...most egy-két olvasó biztos felhördül, hogy ez nem igaz és ez hülyeség, de olvasd csak tovább...

De eljutottam arra a szintre, mikor azt mondom, hogy márpedig most nem...akármennyire is fáj, és akármennyire is szívszorító ez az egész, most nem...nem én leszek ez...csak attól tartok, hogy senki sem lesz...sőt...senki sem az...

Ez az én vesztem...mindig ez...a túl nagy pofám, az önkéntelen vélemény nyilvánításom...a makacsságom...de azt mondom én ilyen vagyok...ha nem mondanám amit gondolok, csak mindig behódolnék nem önmagam lennék...és én önmagam akarok lenni...sajnálom, de jogom van olyannak lenni aki akarok lenni...nem mondom, hogy nem alkalmazkodom, ne viccelj, erről szól az egész életem...

gyermekként alkalmazkodj egy olyan családhoz, ahol az apád alkoholista, az anyád meg folyamatosan ver...semmi sem jó amit teszel, egy nagy nulla vagy, nem lesz belőled senki, max egy kurva mert másból nem fogsz megélni...fiatalként alkalmazkodj a társadalmi elvárásokhoz úgy, hogy sosem tanultad meg azokat a készségeket, amelyekkel bárki is elfogadna...felnőttként alkalmazkodj a kollégákhoz, a főnökhöz, mert ha nem kirúgnak és éhen halsz...és lám mégis lettem valaki...nade ki...egy lány, aki folyamatosan küzd mindennel és mindenkivel, csak azért, mert egyszer de csak egyszer szeretne önmaga lenni és szeretné ha elfogadnák olyannak, amilyen...de ez sosem lesz így...az emberekhez mindig alkalmazkodni kell...mert ha valakinek megmondod úgy igazán a véleményed(legtöbbször negatív), megsértődik,megbántódik és ki tudja mik változnak meg benne...

erre mondom én azt, ez a világ és a benne élő emberek sosem fogják hagyni, hogy az legyél, aki lenni akarsz, mert mindig lesz valami, vagy valaki, akihez alkalmazkodnod kell...Ne érts félre, nem azt mondom, hogy ne alkalmazkodj, meg, hogy nem vagyok hajlandó. Csak egy idő után mikor már azt veszed észre, hogy bármennyire is igyekszel alkalmazkodni nem jó, és ha néha mégis csak kibújik belőled a jól elrejtett éned, akkor borul a bili...

Na és mielőtt jönne az, hogy akkor ez kényszer, és egy szerepet játszok, akkor megint csak tévedsz:) Nem kényszer, számomra az okoz örömöt, ha látom, hogy örömöt okozhatok. És ha ezt azzal érem el, hogy bizonyos dolgoknak és elvárásoknak eleget teszek örömmel teszem, mert tudom, a vége jó lesz:) De mindeközben én nem játszok semmiféle szerepet, önmagam vagyok, csak a vulgáris és tanult énemet (rossz szokásokra gondolok) elrejtem jó mélyre...Belegondolva ez nem is olyan nagy baj, mármint ennek az elrejtése, csak néha mégis jól esik amikor előjön...Na meg néha jó lenne, ha más is alkalmazkodna én hozzám, és nem csak nekem kellene....

Na mindegy a lényeg, átértékelve a dolgokat arra a következtetésre jutottam, hogy bármennyire is fáj így élnem jelenleg (mert a szívem szakad meg), de nem vagyok hajlandó lépéseket tenni...semmi olyat, amely előre mozdítana bármit is az üggyel kapcsolatban...ha ennek az lesz a vége (és nagyon úgy néz ki), hogy auf wiedersehen, akkor megtörten és zokogva,de emelt fővel elhagyom a terepet...

ui.: ha bárki azt gondolná, hogy suicid hajlamaim lennének hesegesse el gyorsan ezeket a gondolatokat, sosem ér meg senki és semmi annyit, hogy az életem eldobjam miatta, ezt jól jegyezzétek meg! Sosem ér SENKI ennyit!:)

 Sziasztok...

Elég rég írtam már, azt se tudom, hogy valaki olvassa-e egyáltalán az irkálásom, ha vagytok egy páran, akkor a következő sorok nektek szólnak:

Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy a veszekedéseknek az az egy előnye van, hogy a két fél, főleg ha egy párról van szó megismeri, hogy a másiknak mi nem tetszik a viselkedésében, azon igyekszik változtatni és belátja, hogy túlságosan szereti az illetőt, ezért igyekszik változni érte...

Nem gondolom, hogy mindezt veszekedéssel, vagy vitával lehetne a másik számára egyértelművé tenni. Még mindig abban az álomvilágban élek, és igyekszem ezt alkalmazni (kisebb-nagyobb sikerrel), hogy beszéljünk...mondjuk el egymásnak őszintén, hogy mit érzünk, mit szeretnénk, mi az ami zavar a másikban...Azonban egyre inkább azt tapasztalom, hogy ez kivitelezhetetlen sok esetben(miattam is mert túlságosan felkavar, ha kritikát kapok, ugyanis ha abban nőlsz fel, hogy te folyton rossz vagy és minden miattad van egy idő után ugrasz mindenre, de tudom ez nem jogosít fel effajta viselkedésre). 

Van, amikor az embert megbántják, megsértik, akkor elönti a düh az agyát, és indulatosan viselkedik, beszél a másikkal...És sokszor meggondolatlan dolgokat mondd, tesz, melyeket később vagy megbán, és belátja, hogy hibázott, vagy győz a büszkeség, és a dac és mindez nem következik be...

Tudom nagyon jól, hogy rengeteg hibám van, csakúgy mint mindenkinek ezen a Földön, hisz senki sem tökéletes. Tisztában vagyok azzal is, hogy fiatal vagyok még és sok minden áll még előttem, sok dolgot nem tapasztaltam, nem tudok még sok mindent. De úgy gondolom, hogy attól mert valaki fiatal és néha naiv, még nem nevezhető ostobának, vagy épp nem érdemli azt, hogy semmibe vegyék őt, vagy szavait. 

Tudom azt is nagyon jól, hogy túlságosan ragaszkodok emberekhez, főleg akiket szeretek, és tűzön vízen át mellette akarok maradni...még akkor is, ha az adott ember porig aláz, vagy nagyon megbánt...Ha a szerelmemről van szó akkor meg pláne...Ez a legnagyobb hibám tudom nagyon jól, hogy szeretetéhségem van, és ha valakibe szerelmes vagyok (ami eddig 2szer fordult elő) akkor bármire képes vagyok érte, még ha nem is érzékeli, vagy nem mondom...

Úgy gondolom, hogy a 2-3 évvel ezelőtti önmagamhoz képest rengeteg dolgon estem át, rengeteg helyzetbe keveredtem, sok problémával találtam magam szemben, de igyekeztem mindig helyt állni, és tanulni belőlük(kisebb-nagyobb sikerrel).

Igyekszem betölteni a dolgozó nő, a háziasszony, a jó pár szerepét, mely nagyon nehéz. Minden területen helyt állni nehéz...legalábbis nekem...mindenhol tökéletesen akarok teljesíteni és sokszor ez a vesztem, hogy nem veszem észre az apró hibákat melyeket a tökéletességre való törekvésem közepette vétek. Sajnálom őket, sajnálom ha megbántok ezzel bárkit is, nem ez a célom...Lehet, hogy már unalmas a sok bocsánatkérés, és felesleges már, de megteszem, mert másképp nem tudom kifejezni azt amit érzek ezzel kapcsolatban. Nem tudod elképzelni mennyire bánt, hogy bántalak, és hidd el nem akarom, mert ennél jobban szeretlek és tisztellek....Bármennyire is hihetetlen ez az egész most számodra.

Nem tudom mit kellene még írnom, de úgy gondolom, hogy ha támogatva vagyok, és segítőkészség és türelem övez talán valamikorra elérem azt, hogy figyelmesebb legyek és felnőjek a jó társ, jó háziasszony és jól dolgozó nő szerepére...Tudom, hogy eddig is túl sok mindent kértem már, és, hogy ezek melyeket kérek, egy idő után elvesznek, de nem tudom, mit kellene tennem annak érdekében, hogy lefogadj...

Sajnálom...sajnálok mindent...